| Honlap-menü |
|
 |
| Belépés |
|
|
| Hasznos! |
|
|
|
|
 | |  |
|
Harmadik rész - Különféle ragasztók és ragasztási technikák
A ragasztók, működésüket tekintve többfélék lehetnek.
Vannak az oldószeres ragasztók, melyek anyagában oldják a polisztirolt így "hegesztve" össze a felületeket.
Hátrányuk, hogy sokáig "dolgoznak" a ragasztás után, amíg az oldószer el nem távozik az anyagból. A ragasztott felület erősen gázosodik, ott buborékok képződnek, melyek az oldószer elpárolgása után is zárványként megmaradnak. Ha később ebbe a felületbe bele kell csiszolnunk, egy tömítésre váró, szivacs szerűen lyukacsos felület marad hátra. Ezt a felületet tömíteni, becsiszolni, esetleg a felületét bekarcolni rémálom. Okozója ezért számtalan kellemetlen meglepetésnek. Oldószerrel ragasztott repülők szárnya konyulhat le, akár egy évvel is a boldog vitrinbe helyezés után. Lehetetlen vele ezért olyan alkatrészeket ragasztani, melyek erővel vannak összekényszerítve, vagy ragasztás után erőhatásnak vannak kitéve. Ha pl. egy jármű kerekeit ezzel ragasztjuk fel, legalább két napig az oldalára fordítva kell tárolni a makettet, mert hanyatt fordítva, a saját súlyától is képes a kerék lekonyulni. Előnye viszont, hogy sokáig lehet még ragasztás után is pozicionálni az alkatrészt. Ezt kihasználva szoktam a kerekeket pl. vegyes ragasztással felragasztani. Ez annyit tesz, hogy az oldószerből csak annyit használok, hogy éppen megálljon a kerék a helyén. Pozicionálom, majd azonnal kapilláris (víznél hígabb) pillanatragasztóval megragasztom az oldószeres ragasztóval fixált állásban. Ez azonnali, betonkemény kötést eredményez.
Léteznek még kontakt ragasztók, melyekkel mindkét ragasztandó felületet be kell kenni és az előírt száradási idő után összepréselni. A kötés szilárdsága, a száradási idő pontos betartásától és az összepréselés mértékétől függ. Ezeket a ragasztókat nagy felületek ragasztásához találták ki, és a száradási idő, az oldószer kipárolgását hivatott, a későbbi buborékképződést elkerülendő, szolgálni. Makettezés terén, nem látom előnyét a használatának. Ezért nem is foglalkoztam vele különösebben.
A ciánakrilát alapú pillanatragasztókat viszont annál inkább használom. Munkáim során, 95%-ban pillanatragasztót használok. Hátrányai, igazándiból csak a makettező elvárásaitól, ill. rutinjától függenek. Nagyon sok érvet hallottam már pro és kontra a ciánakrilátok ellen. Ezen érvekben szereplő "negatív" tulajdonságok túlnyomó többségét én pozitívumnak látom. Nézzük a pillanatragacsok népes családját.
A ciánakrilátok közös jellemzői: a levegő nedvességtartalmának hatására kötnek, teljes szilárdságukat, - minden téves hiedelem ellenére - legkevesebb, 12-24 óra alatt érik el, különböző adalékanyagok hatására, változatos tulajdonságokkal bírnak, (pl. a víznél hígabb kapilláris ragasztásra alkalmas sűrűségű ragacstól, a gél sűrűségű ragacsig minden kapható) ám az adalékok hatására, minimális, kötési szilárdság csökkenés tapasztalható a különféle ragasztók között. Mindegyik pillanatragasztó gőze penetráns és mérgező. Használata, csak jól szellőztetett helységben ajánlott, de ez vonatkozik az összes makettezés során használt ragasztóra, sőt vegyi anyagra is. Jellemzője még típustól, márkától függetlenül a pillanatragasztókra, hogy olajos, zsíros, koszos, poros, vagy üveg sima felülethez nem kötnek. És ami a pillanatragasztók többségét nálam kiszorítja a használatból az, az az érdekes tulajdonsága, hogy a kötés gyorsasága és szilárdsága nagymértékben függ a két felület közötti távolságtól, illetve a két felület közötti ragasztó mennyiségétől. Minél jobban sikerül a két ragasztandó felületet közelíteni egymáshoz, és így minél kevesebb a ragasztó mennyisége a két felület között, annál gyorsabb és szilárdabb a kötés. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy pl. a házilag kötött kiadványok átlátszó műanyag borítólapja, (úgy tudom; plivinilacetát) - mely kiválóan sokoldalú anyag a makettezésben - nem ragasztható össze pillanatragasztóval, érdesítés (legalább #400-as polírpapírral való átcsiszolás) nélkül. Az érdesítés nélküli, üvegsima felületen nem tud megkapaszkodni a ragasztó. A legkissebb erőhatásra eltörik a ragasztás még akkor is, ha két lemezt teljes felületén ragasztunk össze. Amennyiben viszont túl durva polírpapírral érdesítjük fel a felületet, a felületi egyenetlenség miatt, túlságosan távol kerül egymástól a két összeillesztett felület. Több ragasztó fér így közé, hiába is nyomjuk a két lemezt össze, a többlet ragasztómennyiséget nem tudjuk kipréselni. És minél több a ragasztó a két felület között, annál lassabban köt meg, és annál gyengébb lesz a nagy nehezen megszilárdult kötés. Itt, az általános részben kell még szót ejtsek a "ködölés"-ről. Megfigyelésem szerint, minél jobb, minél erősebb kötést ad egy pillanatragacs, annál jobban ködöl. Azaz a ragasztás környékére, finom, fehér, porszerű pára csapódik ki. Ez rettentő kellemetlen lehet, ha mondjuk egy lezárt kabintető belső felén jelenik meg. Ezek az "erős" ragasztók elsősorban a réz maratott alkatrészek ragasztásánál tesznek jó szolgálatot, de úgy tapasztaltam, más, nemködölős pillanatragasztók is kellően szilárd kötést biztosítanak a teljes (12-24 órás) kötési idő után. Tehát a ködölős, szuperragacsokra hajtani, felesleges.
Ragasztási technikák és fogások:
Úgy az oldószeres, mint a ciánakrilátos ragasztás tekintetében, millióféle termék ismert és beszerezhető. Mégis, a ragasztási technikát illetően két csoportra osztható a ragacsok népes családja. Az egyik legismertebb, nagy csoportja a kenyegetős ragasztók, ahol a ragasztandó felületet közvetlenül kenjük be, amúgy teljesen magától értetődően. A technika hátránya, hogy a ragasztandó felület általában igen kicsi. Így nemcsak a makett egyéb részei összedisznózásának, de annak is jó esélye van, hogy a kis felületen meghúz a ragasztó, még az összeillesztés előtt. Utóbbi ellen véd, a ragasztás előtti pozicionálás. Ragasztás előtt a helyére illesztjük az alkatrészt és az illesztési pontra, vagy vonalra juttatjuk valami furmányos módon a ragasztót, amit vagy beszív a rés, vagy jöhet fogaknak vészes csikorgatása, vagy,...a kapilláris ragasztási technika. Ne várjatok tőlem szakszerű magyarázatot, hiszen kegyelem kettes voltam fizikából, de ez a felületi feszültséggel függ össze. Ezért rohangálhat a vizimolnárka a pocsolya tetején, ezért kapaszkodik a víz az üvegcső falára, és ezért szívja be a rés a híg, erre gyártott, kapilláris ragasztót. Ezeknek a ragasztóknak kicsi, - a víznél is kisebb - a viszkozitása, ugyanakkor a felületi feszültsége lehetővé teszi, hogy szabály szerűen bekapaszkodjon minden mikronnyi résbe, mélyedésbe, így eljutva az összeillesztett ragasztási felületek mélyére is. Előfeltétele a pontos munkának, a precíz ragasztás előtti pozicionálás, még oldószeres ragasztó használata esetén is. A rés ugyanis kapilláris ragasztás esetén, csak a kellő mennyiségű ragasztót képes elnyelni, és oldószeres ragasztóval is egy pillanat a ragasztás. Az utólagos mozgatás, pozicionálás, már a ragasztást gyengíti, kapilláris pillanatragasztó használata esetén pedig a ragasztás azonnali. Utólagos pozicionálásra nincsen lehetőség. Cserébe, a ragasztó kötése bivalyerős. A ciánakrilátos, kapilláris ragasztás nagy előnye, hogy a nagy viszkozitás miatt a ragasztó, - ha kifolyik egy kevés a felületre - olyan vékonyra szárad, hogy nem, vagy csak ritkán kell eltávolítani onnan, mert a festék alatt nem látszik meg. Ráadásul, míg az oldószeres ragasztó csúnyán megmarja a felületet, addig a pillanatragacs debonderrel könnyedén eltávolítható, garantáltan nyom nélkül. Több, mint 25 éve ragasztok kapilláris technikával. Azelőtt a makettezés fele abból állt, hogy a ragasztással összetaknyolt felületeket javítgattam, korántsem nyomtalanul. Mióta kapilláris pillanatragacsot használok, gyönyörű, tiszta felületeket, ragasztásokat produkálok, abszolúte könnyedén.
Oldószeres kapilláris ragasztásnál, én etil-acetátot használok. Etil-acetát; gumiragasztók oldószere, ipari minőség, 1l-es kiszerelés. Vegyi boltban, ill Z63-tól interneten, vagy börzéken szerezhető be. Tartósan belélegezve, gőze jó étvággyal fogyasztja a tüdődet. Csak jól szellőztetett helységben ajánlott használni. A víznél hígabb, alacsony lobbanáspontú, gyúlékony anyag, gőze robbanásveszélyes. A sztirolt és mindenféle megkötött festéket is, kiválóan oldja. Patikában kapható, 1-2dl-es üvegcsékbe és injekciós fecskendőbe töltve használom. Az üvegből iskolai #2-es ecsettel veszem fel, papír zsebkendőn, vagy pamutrongyon kihúzom belőle a felesleget, majd hegyét finoman az összeillesztett alkatrészek közötti réshez érintem. Ha mégis túl sok acetát jut a felületre, illetve most már minden ragasztás után azonnal, automatikusan lefújom. Azaz, egy jó erőset fújok az alkatrészre, hogy leröppenjen róla a felesleg. Ha jól fogom és jó irányba fújok, általában megúszom, hogy az alkatrészt tartó ujjaim és az alkatrész közé folyjon az oldószer. Ha mégsem, akkor azonnal belevágom az alkatrészt a kötényembe, lehetőleg azelőtt, hogy beleolvadna az ujjlenyomatom. Ha ez sem jön be, akkor harakiri, és szentségelés; affrancért nem a pillanatragaszóval bénázok!?
Ha hektáros ragasztást kell csinálnom, 5ml-es fecskendőbe szívom fel az oldószert. A fecsire előzőleg, ráillő, nagy lyukú, narancs színű, injekciós tűt húzok, aminek előzőleg gyémánt szeparálókoronggal levágtam a hegyét és a sorját leszedtem róla. Az így felszívott acetátot nem kell a fecsiből kinyomni, hanem az ujjaid melegétől, a fecskendőben kitáguló légbuborék nyomja ki. Tehát ha marokra kapod a fecsit, akkor spriccel belőle a lé. Ha finoman, két ujjal fogod és jó távol a benne lötyögő bubitól, akkor meg csak ímmel-ámmal. A kapilláris ragasztás elsajátításának első, és egyben utolsó nagy buktatója; hogyan tartsd távol az ujjaidtól a felületen rohangáló ragacsot. A többi, babazsúr és csokikuglóf.
Híg pillanatragasztó sok van, de kifejezetten kapilláris pillanatragasztó, csak egy-kettő. Az elterjedtségéről, ismertségéről meg csak annyit, hogy minden második boltban ahol árulnak pillanatragacsot az eladó, a kapilláris ragasztóra pillog nagyokat; hát-őőőő... izééé. Kifejezetten kapilláris ragasztáshoz gyártott pillanatragasztót, két félét ismerek. A 320-as IS-t, és a Pink ZAP CA-t. Az IS méregdrága és meglehetősen változó a minősége. Ha nincs szerencséd, és németet kapsz, az nem akar igazán ragasztani. Hála a globális egyen-európai politikának, csak annyi van a flaskán; made in EU. Zsákba macska. Ráadásul - mivel nem ismerik a kapilláris ragasztást - csak némely helyeken lehet kapni, és ki tudja mióta áll a boltban. A ZAP viszont ragaszt, és nem is akárhogyan. Pink ZAP CA kapilláris ciánakrilát, pillanatragasztó. 1OZ-os flakonba kiszerelve.
Némely ragasztástechnikai szakboltokban, illetőleg Z63-tól interneten és börzéken szerezhető be. Nevéből (ciánakrilát) adódóan mérgező, úgy maga a folyadék, mint annak gőze. Ha ruhára cseppen, és debonderrel nem szeded ki, a ruhából később ki fog esni az a darab. Csak jól szellőztetett helységben tanácsos használni. Teljesen áttetsző, színtelen, víznél hígabb, gyúlékony folyadék. Gőze erősen irritálja a szemet, bőrre jutva egyeseknél allergiás tüneteket válthat ki. Szembe jutva - maga a folyadék, de gőze is - csúnya dolgokat művel, tehát védőszemüveg használata (mint szinte minden más makettezésnél alkalmazott munkafázisnál) erősen javallott! Kötési ideje, gyakorlatilag 0, azaz azonnali. Sztirol lapra szabadon kicseppentve viszont szép lassan kötöget, időt hagyva a munkára. Más pillanatragacsokkal ellentétben, (megfelelő tárolási körülmények között) nem szárad be. Az utóbbi 20 évben egyetlen egy ilyen esetről hallottam. Közel 40 éves makettező pályafutásom során, nem találkoztam még hozzá fogható, említésre méltó anyaggal. A helyes tárolása: a közhiedelmekkel ellentétben, nem szabad a pillanatragasztókat hűtőszekrényben tartani. Csak akkor, ha bontatlan! Lévén, hogy a levegő nedvességtartalmától indul be a kötés, és lehűtve a ragasztót, kicsapódik a flakonban lévő pára. A bontott flakont, hermetikusan le kell zárni. Mivel házi és nem labor körülmények között dolgozunk, ez csak akkor lehetséges, ha a flakon csőrére nagy lyukú, (mert van kis lyukú is) narancs színű, levágott hegyű, injekciós tűt húzunk. A tű teljes hosszában beleköt a ragasztó, így biztosítva a hermetikus zárást. Ha újból használni kívánjuk az így lezárt flakont, öngyújtóval kell a tűbe kötött ragasztót kiégetni. Mivel gyúlékony a folyadék és a gőze is, nem tanácsos a flakont a kiégetés előtt/alatt kézbe venni, vagy közvetlenül lámpa alá tenni, mert a hőtől megnövekedett belső nyomás kilökheti a ragasztót a flakonból, szép kis lángszóróvá változtatva azt. Tanácsos még a fénytől, UV sugárzástól távol tartani. Ezért három legyet ütve egycsapásra, építsünk mindjárt elsőre egy talpas sztirol dobozkát a ragasztós flakonnak, amiben nehezebben dől fel munka közben az asztalunkon, kevésbé éri a fény és védettebb a lámpából sugárzó hővel szemben is. BluTak gombócokkal fixen, de oldhatóan az asztal megfelelő helyére ragaszthatjuk a flakon dobozkáját és kiégetésnél, csak az öngyújtó lángját kell a tűhöz tartani, a flakonhoz hozzá sem kell érni. Ha a kiégetés után sem jön a lé a flakonból, az csak azért lehetséges, mert az egyszeri, zseniális makettolóművész megfeledkezni méltóztatott arról a tényről, hogy a tű, 4-5mm mélyen a műanyagba van ágyazva és ezért ott tovább kell melegíteni az öngyújtóval. Nem baj, ha a műanyag meggyullad. Itt is érvényes a szakácsok első számú alaptörvénye; amíg ég, addig nem rohad! Nálam mindig kiszolgál mindennek ellenére egy tű, egy flakont. Ha meggyullad a tű, kis idő elteltével ellegyezem a lángot. Még véletlenül sem fújom! Egyrészt bolond lennék olyan közel hajolni hozzá, másrészt Magyar ember tiszteli Tűzatyánkat. Réges-régen a részegen gyilkoló embert nem bántották, de a helyszínen leölték azt aki a tűzbe vizelt.
Most, hogy tudjuk, hogyan kell bánni a tiszteletlen páriákkal és a pillanatragasztókkal, ragasztgassunk egy kicsinyég. Ha egy gyufás skatulyányi sztirollemezt snitzerrel beirdalunk úgy kb. félcentinként, a reá cseppentett kapilláris ragasztó megmarad a késsel húzott rácsban és nem szalad a lemezen szerte-szét. Mikroragasztásokhoz innen szedem fel a ragacsot egy kiérdemesült, hajdani ecsetnyélbe ragasztott citerahúrral. Többféle ilyen eszközt gyártottam, szám szerint négyet. Két vékonyat, (kb. 0,3-as) és két vastagabbat (kb. 0,4-es). Egy vékony, és egy vastag egyenes, a másik kettő vége teljesen vissza lett hajtva és el lett törve, így olyan alakú, mint a horgolótű. Ezzel a négy szerszámmal, mindenféle mikroragasztást el lehet végezni. A felhordott ragasztó mennyiségét az acélhuzalok vastagságával, plusz a végükre hajtott ívvel, nagyszerűen lehet szabályozni. Ha viszont nagy, de jól pozicionálható felületeket kell ragasztanom, (mondjuk egy dög nagy repülő szárnyfeleit) akkor kikapom a flakont a dobozkájából, és abból döntöm a ragacsot a szárnyba literszám. Előtte a belépő és kilépőéleken a réseket maszkolószalaggal lezárom, (a beömlőket többnyire zárt egységben előtte megépítem, vagy egyben beragasztom sztirolból, tehát ott sem belátni nem lehet, sem a ragasztó nem tud kifolyni) a szárnytőnél, a belépő, vagy kilépőélnél (attól függően, hogy melyiket lehet biztosabban pozicionálni) elkezdem beönteni a ragacsot és szépen körbeforgatom a szárnyat, hogy könnyebben körbefolyjon belül a ragasztó. Ha mégis kifolyna a szárny felületére, azt papírzsetyóval azonnal felitatom, és ha kell, fél óra kötés után debonderrel
lemosom a felületről. Ekkor távolítom el az odakötött maszkolószalag darabokat is. Barbár melónak tűnik, de villámgyors, egyszerű mint a facsipesz, gyönyörű, tiszta felületet és betonerős kötést biztosít. Így ragasztom a harckocsik testét is. Ha deformált a makettalkatrész, (ez többnyire a repülőmakettek törzsfeleinek összeillesztésére jellemző, de bárhol máshol is megeshet) akkor mikroragasztással, szakaszosan, a jól illeszkedő részeket először megragasztva és a hullámos szakaszokat ahhoz képest hozzágyilkolva ragasztom meg, végül ahol hozzáférek, vastagon megerősítem a ragasztást. Általában repülőtörzsekbe, már az első próbaillesztés alkalmával passzőröket ragasztok. Pl. egy egymotoros vadászgépmakett esetén, első lépésként halálpontosan összeillesztem a függőleges vezérsíkoknál a törzset, fixálom maszkolószalagokkal és 2mm-es fúróval átfúrom a kellős közepén olyan helyen, ahol nincs panelvonal, tehát teljesen sima a külső felület. A furatba 2mm-es sztirol rudat ragasztok, az egyik törzsfélhez. A kiálló részeket, csak a két törzsfél végleges összeragasztása után csiszolom síkba. Ezután 1mm-es sztirol lemezből 2-3mm széles, 5-6mm hosszú csíkokat vágok és egymással szembe, zippzár-szerűen a két törzsfélbe ragasztom. Először becsiszolom úgy, hogy össze lehessen a törzsfeleket egyáltalán illeszteni, aztán leellenőrzöm és csiszolással korrigálom a törzs külső felületén mutatkozó szintbeli eltéréseket, lépcsőket. Ezt a csiszolást is nem kívül a törzs felszínén, hanem belül, a passzőrök illesztésénél végzem. A végeredmény, még enyhén deformált törzsfelek esetén is, összecuppanó, precízen, stabilan, csak egy lehetséges állásban összezárható két törzsfél, mely úgy pozicionálható összeragasztáshoz, hogy egyetlen mozdulattal összeilleszted. Ez a kabin és más belső részletek megépítésénél, a száz és száz száraz próba során busásan megtérülő munka tökéletes illeszkedést biztosít a ragasztáshoz annyira, hogy ragaszásig egyetlen egyet sem kell húzni polírpapírral a ragasztási felületek környékén a makett külső felületén, és ragasztás után elegendő a szintben illeszkedő törzsfeleket schauberral lehúzni, #2000-es papírral polírozni. Így az összecsiszolás, tömítőpaszta, szintbecsiszolás többnyire a történelem és a horror műfaja közé esik. Ha netán-tán mégis valahol tömítésre van szükség, a sztirollapkán összegyűlt és besűrűsödött ragasztót használom erre a célra. Mivel minden ragasztó zsugorodik, az összeragasztott törzsfeleket ragasztás után egy-két napig nem piszkálom, más munkát végzek rajta ha még akad ilyenkor. Két nap elteltével ellenőrzöm a ragasztási felületet nagyító alatt, hogy nincs e rajta beszívódás. Ha van, azt pillanatragasztóval javítom, és fél óra kötés után schauberrel lehántom, szintbe vágom a kitüremkedő ragasztót, majd #2000-es polírpapírral felpolírozom. Ha szárnytőben van szintkülönbség, szikével szétrepesztem a megragasztott alacsonyabb részt, sztirol ékkel szétnyitom a kellő távolságra, ellenőrzöm a szárnybeállítást és pillanatragaccsal fixálom. A szárny/törzs illesztési vonalat schauberrel, íves mozdulatokkal szintbe vágom, majd #2000-es papírral polírozom.
A többi ragasztási turpisságot, valamint a makettező segédanyagokat, az Építés saját kézből monstre fejezetben mutatom be
- Medve -
|
| Kategória: A makettezésről | Hozzáadta: H1i (2011 Augusztus 12)
|
| Megtekintések száma: 7591
|
|
|
 | |  |
|
| Online: |
Online összesen: 1 Vendégek: 1 Felhasználók: 0 |
|
| Barátaink |
|
|
|
| Keresés |
|
|
|
|
